2016. július 29. Az új tanévkezdésre még nem gondolva, egy plakát ütött szíven egy játékbolt kirakatában:

Kezdődik az iskola!

Nem vagyok ijedős, de őszintén megmondom, azonnal belém fagyott a vér. A vér, amelyik érzi a nyarat, robogva zúg az ereimben, és tombol, mert nyár van és forróság és időtlen szabadság, grill partiknak, szabadtéri rendezvényeknek és kora esti fröccsözéseknek örül a szívem, ahogy pumpálja az örömében száguldó vért. Télen születtem. Nyáron élek igazán. És akkor hirtelen tessék. Lefagytam.

Error, újraindítás. Kezdődik az iskola?? Amikor még előttünk áll 4,5 gondtalannak mondott nagycsaládos vakációs hét?
(Gyermek elfoglalósdi, avagy, vakácció anyaszemmel!)

Hova ez a rohanás?

Amilyen hosszúnak tűnt egy év karácsonytól karácsonyig a gyermek-időszámításban, most pont az ellenkezője zajlik, alig néhány percnek érzem. Miért sürgetjük a saját életünket?
Figyeld csak meg magadon: egyszerűen képtelen vagy kiélvezni az adott helyzetet vagy időszakot, mert folyton azon jár az eszed, hogy mi a következő feladat, program vagy tennivaló. Néhány évvel ezelőtt még csak novemberben indult a karácsonyi szezon, tavaly már szeptember végén aranyló gömbök meg girlandok libegtek a plázákban. Az ajándékok visszaváltásáról szóló menetrendszerinti híradós beszámoló már Szenteste elkezdődik. Sőt, Szentdélután. Amikor még meg se hozta a Jézuska a cuccot.

A butikokban június végén már az óriási nyári leárazásban dúskálhatunk. Lassan oda jutunk,hogy márciusban terítik a boltok az őszi trendeket, hogy egyes városok már be sem szedik az ünnepi fénydíszeket a közterekről, és már augusztusban bejelenti az illetékes felügyelet, hogy ugyan felkészültek a nagy mennyiségű hó eltakarítására, de mégsem jártak maradéktalan sikerrel. Szorongat a teljesítménykényszer, még szabadidőnkben és nyaraláskor is. Mit érünk el ezzel?

Szimplán annyit, hogy nem sikerül kiélvezni gondtalanul a foci-kiállítást vagy a szabadtéri színház után éjszakába nyúló baráti beszélgetést, mert már a másnapon jár az eszünk. Bennem már kifejezetten erős az igény arra, hogy tudatosan és teljes körűen kiélvezhessem az életemet. Hogy ne kelljen folyton rohanni, hogy ne satírozza be a jelen élvezeteit a nyakamban lihegő, sürgető, következő kipipálandó programelem.

Mert nem akarom, hogy ez legyen a célom.

Nem akarom, hogy megelőzzön a saját életem, elrohanjon mellettem, mint egy suhanó árnyék és én,a hátramaradott az árokparton, felhúzott lábban üldögélve sajnálkozzak az elillanó, kiaknázatlan boldogság miatt. Mert a boldogság – többek között – nekem azt jelenti, hogy átadom magam az élménynek. Nem mondom, hogy nem kell tudatosítani ezt magamban, amikor csak rutinból olvasom a mesét a gyereknek, miközben a következő cikket fogalmazom fejben, sőt néha kimondok egy szót, ami nem is a meséből való, hanem a fejemből, vagy lecsapom a könyvet, hogy lejegyzeteljek egy elúszni készülő gondolatmorzsát. Ilyenkor hároméves főnököm befogja a számat, vagy maga felé fordítja az arcomat, rosszabb napokon belém karmol és azt sikítja: rossz Anyaaa! – ami nála a legkegyetlenebb leszúrást képezi.

Nyár, stop!

Hátravan még a java. A balatoni strandolások, az éjszakai csillag-bámulások, a maradék táborok, a nagymama piskótatekercse, barátok, bulik, munkából ellopott félórák a játszótéren és az időtlenség augusztus közepéig. Elég, elég nekem akkor szembesülni az összes, addig napszemüvegben magam előtt rugdalt, felhalmozott kötelességgel.

Az iskola nem most kezdődik.

Majd akkor, amikor merek vele szembesülni újra. Ráérek majd akkor bánatoskodni, - mert ez azért mindig eljön, ha rájövök,mennyi minden égett a körmömre - hogy bezzeg a nővérem, milyen profi meg előrelátó, hogy már május végén beszerzett minden tanszert, és júniusra már az olvasónaplókat is megírták. De addig is,legyen mondjuk villásreggeli verzsüvel, férjjel, születésnappal, hegyoldalba bámulással, boldog semmittevő lazulással.