Milyen a tanítás a Finn iskolákban? Tóth Árpád riportja sokkolni fog!

"Hei, Kaisa! – szól oda egy hetedikes a Sakarinmäki általános iskola igazgatónőjének a folyosón. Valamit gyorsan meg akar beszélni, és mire végiggondolnám, hogy szedte-vette-teremtette, így kell-e egy tanulónak megszólítania az igazgatóját, már túl is vannak rajta, és mindketten mosolyognak. Szerte az épületben kisebb-nagyobb gyerekek rohangálnak mindenféle játékszerekkel a kezükben. Távolságmérővel hadonásznak, plüssnyuszit hintáztatnak műanyag mérleg serpenyőjében, vagy egymás végtagjait méricskélik mérőszalaggal. Az osztálytermek ajtaja nyitva, ki-be szaladgálnak, mindenki zokniban. Máshol hármas-négyes csoportok ücsörögnek sarkokban és kuckókban, olvasnak, interneteznek vagy rajzolnak. Az udvaron kincskeresés folyik térképpel, amiből filmet csinálnak tabletekkel, egyébként angolul. 

És nem szünet van, hanem tanítás. 

Ez nem speciális, alternatív vagy alapítványi intézmény; ez az állami standard. A finnek különösen büszkék arra, hogy világszerte irigyelt oktatási rendszerük mindenkinek ugyanolyan esélyt ad: a helsinki ügyvéd gyerekének és a kisvárosban letelepedett szegény menekültnek is.

Az iskolai könyvtár nemcsak a tanulókat, hanem az egész környező lakosságot kiszolgálja, így a suli szerves része a közösségnek.

Az egyik számítógépnél kilencéves kislány ügyködik, épp elkészült a kedvenc sportolóiról szóló Powerpoint-prezentációval. Neki még nem lenne kötelező érteni a géphez, de ezt a megoldást választotta a gyűjtőmunkához – ugyanis a legtöbb feladat olyan, hogy nekik kell döntést hozniuk arról, hogyan és pontosan mit fognak csinálni. Például annyi a téma, hogy Helsinki, és akkor van, aki a templomokról forgat videót, más meg a hamburgerezőket térképezi fel, vagy éppen a történelméből készít prezit. Végül az egészből rendeznek egy kiállítást. Nem az a lényeg, hogy pontosan milyen információkat gyűjtenek és szerkesztenek össze, hanem hogy képessé váljanak erről dönteni a saját ízlésük és képességeik szerint, aztán pedig megvalósítani, amit kitaláltak.

A Powerpointtal varázsoló kislány angolul az iskolában tanult meg, szerinte nem túl jól, mert másoknak több pontjuk van (osztályzat ebben a korban még nem létezik). Igazából gond nélkül értjük egymást, tolmácsot nem kér. Legszívesebben összepuszilnám, de azt lehet, hogy félreértenék, és a diákbíróság előtt kötnék ki.  

– Hogyan kezelik a kihágásokat? – kérdezem ebéd közben az igazgatótól, mert még nem dolgoztam fel, ahogy odafüttyentett neki az a neveletlen suhanc.
– Megbeszélni, megbeszélni! – ez az első lépés mindenben. Az enyhébb szabálysértéseket a gyerekek saját esküdtszéke bírálja el, szankció nélkül, megállapítva, hogy ki miben volt hibás. Ha ez nem elég, bevonnak pszichológustól a szülőkig mindenkit a konfliktuskezelésbe, de ha szükséges, akkor délutáni elzárás következik, pont mint száz éve. A rendszer határai tágak, de azokat ugyanúgy kényszerítő eszközökkel őrzi, ahogy a demokráciák a közrendet. 

Az ebéd különben lazacos krumpli és saláta. Helyben főznek, de az oktatási hivatal rendszeresen ellenőrzi a minőséget, legutóbb csak két pontot vesztettek 44-ből, és erre igen büszkék. De nem ez az elsődleges szabályozó, hanem a tisztelt fogyasztók.

Működik ugyanis egy gyerekekből álló Élelmezési Bizottság, amely megtervezi a menüt, és a népszerűtlen fogásokat egyszerűen leszavazza.

Ettől megint kedvem támad összepuszilni azt, aki ezt kitalálta. Ezek a gyerekek nemhogy demokráciát tanulnak, hanem képviseleti demokráciát, ami nem túl egyszerű fogalom, a magyarok többsége például jó esetben félreérti, de inkább egyáltalán nem. És nem tantárgyként sajátítják el, hanem gyakorlatban. Abban nőnek fel, hogy a parlament meg a döntéshozatal, eleve a politika nem a felnőttek vagy az elit unalmas és életidegen szórakozása, hanem az ő ügyük. A diákparlament a költségvetés egy részéről is határoz: most éppen pingpongasztal és csocsó beszerzését szavazták meg, miután megvitatták a javaslatokat.

Az összes teremben ott a falon az interaktív tábla, használják is minden tantárgyhoz.

A digitális átállás még nem teljes: a könyvek néhány év múlva tűnnek majd el, amikor az e-tananyagok átveszik a helyüket. Ősztől változik a tanterv, annak már elsőtől része lesz a programozás, de nem külön tantárgyként, hanem más témákba integrálva, eszközként és ami fontosabb: gondolkodásmódként. Természetesen az oktatási minisztérium tudja, hogy erre nincs minden tanár felkészülve, és nem is egyedül akarják megoldani, hanem együttműködve IT-cégekkel meg azokkal a pedagógusokkal, akik értenek ehhez. Ők dolgozzák ki az anyagokat, szoftvereket, módszertanokat, aztán abból lehet válogatni. Az informatika fontos eszköze annak, hogy izgalmas és élvezetes lehessen a tanulás, de nemcsak ezen múlik.Mindenekelőtt a tanárokon.

Mikki földrajzot és biológiát tanít, kérdés nélkül orrunkra köti a lényeget: nem állhat ki az osztály elé azzal, hogy ő itt a tanár, és irgumburgum, tessék figyelni.

- Érdekesnek kell lennem - mondja, az ő házi feladata nem a dolgozatjavítás, hanem annak megtervezése, hogy milyen játékkal teszi fogyaszthatóvá a következő óra anyagát.

Most éppen a geoguessr.com kvízeit veti be az okostáblán. Mások más technikákat használnak, illetve lesnek el egymástól.

Ami ott történik, az innovációk, ötletek százainak a párlata.

Nem egyetlen nagy elmélet hajtja a finn oktatást. A finn iskolás, ha netán hiperaktív, kap egy rugós széket maga alá, ami felemészti a mozgási energiája egy részét, és így oda tud figyelni. Amúgy is rengeteget mozog a feladatok miatt, és ezzel mellékesen kiváltja a mindennapi tornaórát is. A kisebbeknél még gyakori, hogy hiányolják anyukájuk hasát meg az ölelést, bizonytalanok a nagy nyitott terekben. Erre találta fel egy finn tanár a zöld, hordozható személyes teret, amit az ilyen szorongó gyerekek háta mögé lehet kanyarítani. Mégis van itt egy nagy eszme: az, hogy minden jó ötlet előtt nyitva a pálya, és ehhez nem kell se párttagság, se lojalitás. Csak úgy oda lehet szólni, hogy hei, szerintem ezt így kéne. 

Hol szabadság van, ott szabadság van

Kétségtelen, hogy egy ilyen iskola – és főleg a hozzá tartozó tanári állomány – több pénzt emészt fel fajlagosan, mint a magyar megfelelője. Ha úgy tetszik, mi gazdaságosabban oldjuk meg ugyanazt.De nem tetszik így. És nem ugyanazt oldjuk meg vele.

Ezen kívül pedig nem igaz, hogy nekünk erre nem telik. A ráfordítás különbsége néhány százmilliárd forint. Ott van a stadionban és a hozzá vezető luxusvonatban, ott van az alapítványában, uncsitesók bankocskáiban. Nem pénzkérdés. – Micsoda anarchia – mondják a viccben a szovjet diplomaták, amikor kiderül, hogy Nyugaton nem kell útvonalengedély, ha át akarnak autózni az országon.

Pont ilyen szokatlan a finn iskola annak, aki magyar iskolába járt, és oda hordja a gyerekét.

Ezek a gyerekek szemmel láthatóan szeretnek itt lenni, egyébként ezt el is mondják ékes angolsággal.

De vajon arra való-e az iskola, hogy ott jól érezzék magukat, vagy éppen az a feladata, hogy betörje a rakoncátlan lurkókat? Ma egyértelműen az utóbbi megfejtés uralkodik Magyarországon, nagy ívű tirádák hangzanak el arról, hogy a nevelés igenis az iskola, sőt az állam dolga. Nevelés alatt pedig fegyelmezést értünk, és azt, hogy a kíváncsian tapogatózó gyerekcsápokat marokra fogjuk és rángatni kezdjük egy irányba, hiszen mi már tudjuk, merre van az igazság.

Az erről folytatott filozófiai vita amúgy tök felesleges, az oktatási rendszerek hatékonysága ugyanis mérhető, ahogy a plüssnyuszi súlya. A mérés pedig azt mutatja, hogy mi zuhanunk, a finn módszer meg működik. Boldogabb, sikeresebb embereket eredményez, és másféle társadalmat. Valljuk be: jobbat. Emberségesebbet, okosabbat, demagógiára kevésbé fogékonyat; alkalmazkodó, kreatív, civilizált nemzetet. Hatásszünet: most lehet fújolni. Méghogy a magyarok rosszabbak lennének bárkinél?

Hát igen, ezzel kezdődik a sikeres népek útja, azzal, hogy belátják, lehetne jobban csinálni. Sőt, amikor már jobban csinálják, akkor se gondolják, hogy nincs már mit javítani.

Az már igaz, hogy az az emberséges, okos, civilizált társadalom halálos veszélyt jelentene azokra, akik miatt nálunk az van, ami. Nem tudnának megülni egy olyan ország nyergében, amelyet gyerekkorától gondolkodásra és választásra tanítottak. Először beszélni próbálnánk velük, aztán bevonni pszichológust és szülőt, de ha az se használ, akkor maradna az elzárás.

Nem egyeznének az érdekeik az országéval. Ez a Sakarinmäki iskola földig érő ablakaiból tisztán látszik."

Forrás: Itt olvashatod a HVG oldalán megjelent riportot.

A kérdést szinte könyörögve tennénk fel - valakinek!

Hogyan tudnánk válzoztatni mi Magyarok, a berögzött vagy épp ellenkezőleg- tudatosan át nem gondolt-tanítási rendszeren?