Büntetni, vagy NEM büntetni? Ez itt a kérdés!

Szinte minden szülő gyermek kapcsolatban felmerül valamikor a büntetés kérdése. Vannak, akiknek csak néha fordul meg a fejében a büntetés lehetséges alkalmazása, és vannak szülők, akiknek a büntetés a hétköznapi eszköztár része.

Lehet, hogy van olyan szülő is – bár én még nem találkoztam vele – akinek még a gondolataiban sem merül fel a büntetés lehetősége.

A kérdés egyébként megosztja a szülőket is, és gyakran okoz súrlódást a szülők és olyan felnőttek között, akiknek nincs – vagy már rég felnőtt a - gyermekük. Ennek az oka viszonylag egyszerű, a büntetés hagyománya igen messzire nyúlik vissza a történelemben. Igen régóta okoz elégtételt a sértettnek, ha a másik ember is megbűnhődik, ha a másiknak is legalább annyira kellemetlen, mint neki. Amikor erről beszélek szülői tréningeken, ezen a ponton általános a felhördülés.

„Én szülőként soha nem akarnék rosszat a gyermekemnek!”

Persze, hogy nem!

Szándékosan semmiképpen – remélhetőleg. Amikor azonban egy szülő a gyermekére kiszab egy büntetést, akkor legtöbbször nem a tudatossága és szándéka irányítja cselekedetét, hanem a heves érzelmi állapota.

Az a bizonyos lila köd.

Amikor már elpattant az a láthatatlan cérna. Akkor beindul a hozott minta. Ami körbevesz minket amióta megszülettünk. Nem csak szüleink felől – illetve remélhetőleg épp irányukból nem – hanem mindenhol máshol is. A kisgyermeked a játszótéren nem adja oda a homokozó vödrét a másik gyereknek, előfordulhat, hogy egy marék homok lesz a büntetése, amit arcába dobnak. Ha iskolában beszélget a padtársával, a tanítónéni kiküldheti a folyosóra büntetésből. Ha elkésik az edzésről, lehet 10 fekvőtámasz a büntetése a késésért.

A büntetést tehát felindultságból alkalmazzák a szülők, amikor már kellően tehetetlennek és frusztráltnak érzik magukat. Ráadásul a büntetéssel a gyermeknek okoznak fájdalmat – lelkit, vagy testit – a helytelenített viselkedést pedig nem tudják ezzel javítani.

Érdekel a téma, és az is, hogy mit alkalmazhatsz büntetés helyett?